60. rész - Boldog család

Sziasztok! Meghoztam a 60. fejezetet :) Jó olvasást kívánok mindenkinek!

Nagyot nyeltem az ajtónál, mielőtt beléptünk volna. Edward megnyugtatásképpen a derekamra simította a kezét, de ugyanolyan ideges maradtam, mint előtte. Kitárta előttem a nagy ház ajtaját és behúzott rajta. A szívem majd kiesett, úgy dobogott, és nagyon melegem volt. Még a kezeim is remegtek az izgatottságtól.

Edward megpuszilta a homlokom és azt suttogta, hogy nyugodjak meg. Mintha az olyan könnyű lenne.

A családja a nappaliban várt minket – Carlisle, amint meglátta, hogy ott vagyunk, felpattant és elénk sietett.

– Jó, hogy itt vagytok. Már alig bírtunk Emmett–tel – nevetett.

Bevezetett minket a nappaliba, ahol minden szem ránk szegeződött. Próbáltam nem elpirulni – még jobban – és igyekeztem kedvesen mosolyogni mindenkire.

Edward krákogott, mielőtt beszélni kezdett volna.

– Bemutatom a barátnőmet, Liliant. Lili, ők a családom.

Szorosabban magához húzott, én pedig hálás voltam, amiért nem lök azonnal a mély vízbe.

– Örülök a találkozásnak!

– Ő az anyukám, Esme – fordított egy kedves, mosolygós hölgy felé. – A testvéreimet már ismered látásból, de azért: Alice, Jasper, Emmett, Rosalie.

Esme állt fel a leghamarabb, és azonnal elszakított Edwardtól, hogy megöleljen.

– Végre megismerhetlek! – sóhajtotta. – Már sokat hallottam rólad.

– Én is önökről.

– Jaj, tegezz csak, drágám! Nem vagyok olyan öreg!

Alice vigyorogva ült a kanapén, és meg mertem volna esküdni, hogy csak azért nem pattan fel, mert Jasper a térdén pihenteti a kezét. Emmett követte Esmet, személyesen is bemutatkozott.

– Lilian, ha bármikor tanácsra van szükséged, hozzám bátran fordulhatsz! – suttogta félhangosan. – Na meg, ha óvszer kellene – közölte immár teli torokból.

Az arcom vérvörössé vált, és hirtelen meg sem tudtam szólalni.

Esme rászólt a fiára, Carlisle tehetetlenül felsóhajtott, Edward pedig csóválta a fejét.

– Ne legyél rohadék, Emmett! – figyelmeztette.

– Most miért? Én csak segíteni akartam – felelte tettetett értetlenséggel Emmett.

Visszabújtam Edward ölelésébe, ahol biztonságban éreztem magam.

Jasper felállt ugyan, bemutatkozott, de nem jött közel hozzám. Rosalie maradt, ahol volt, és fapofával odalökött egy „Szia!”–t.

Edward lehúzott a kétszemélyes fotelba, és mellém ült. Úgy gondoltam, ez eléggé kínos, de egyszer amúgy is meg kellett volna ejtenünk ezt a dolgot. Nagyjából a foghúzáshoz hasonlítanám, egyelőre.

– Hé, Lilian! – kiáltotta a nevem Emmett a konyhából. – Vérnarancsot, vagy baracklét?

– Baracklét, köszi.

Emmett kacsintott, majd hozta is a gyümölcslét. Megkönnyebbülten ittam ki a felét, mert már nagyon ki volt száradva a szám.

– Mondd csak kis drágám, várod már az iskolát? – kérdezte Esme kedvesen.

– I–igen… eddig magántanuló voltam.

– Igazán? Hol laktál?

– Chicago–ban.

Alice–nek hirtelen eszébe jutott, hogy fel kell mennie, mert most adják a kedvenc sorozatát, és magával cipelte Rosalie–t is, aki meg sem szólalt a köszönését kivéve. Jasper felállt, az egyik polcról leemelt egy viseltes focilabdát, majd kijelentette, hogy kimennek Emmett–tel dobálni egy kicsit. Emmett nem értette a célzást, értetlenül ült a mellettem lévő fotelban és azt ismételgette, hogy ő nem megy, mert ez „sokkal jobb buli”. Végül Jaspernek sikerült kiráncigálnia.

– Emmett már nagyon várta, hogy láthasson – mosolygott Carlisle.

– És hogy kipróbálja valakin a poénjait – tette hozzá Edward. Rámosolyogtam, mire megpuszilta az arcom.

Esme egy rövid, de mindentudó pillantást váltott Carlisle–jal.

– Lilian, tudom, hogy még csak most fogsz megismerni bennünket, de szeretném, ha tudnád, hogy bármikor szívesen látunk.

– Köszönöm – mosolyogtam rájuk hálásan.

– És mit csináltál amíg nem találkoztál James–szel?

Esme kedvesnek szánt kérdése bennem falakat emelt. Nem szándékoztam Josh–ról beszélni, vagyis előttük nem. Edward tudott róla, hogy ő a volt barátom, és azt is, hogy nem a legtökéletesebb ember, akit ismerek, de a teljes történetet előle is mélyen elhallgattam.

– Művészetet tanultam, néha bejártam egy egyetemre vendéghallgatóként, amikor nyílt kurzust tartottak. Az egyik ismerősöm háza közel volt az egyetemhez, ő sokat segített a tanulásban.

– Ez bámulatos! Edward, talán megmutathatnád azokat a gyönyörű festményeket, amik apád irodájában vannak. Festészetet is tanultál? – kérdezte Esme.

– Nem, de az ismerősöm festő. Megtanultam értékelni a festmények által közvetített szépséget.

Edward megfeszült mellettem, szorosabban fogta a derekam. Egy gyors pillantást vetettem rá, még mielőtt visszafordultam a szüleihez.

Esme, mintha csak érzékelte volna a hangulatváltozást, kiment a konyhába, hogy süteményt hozzon. Carlisle addig a jövőmről kérdezett.

– Merre szeretnél tovább menni?

– Még nem vagyok biztos benne, de a Berkeley–n minden képzést indítanak, ami eddig tetszett nekem.

Carlisle meglepetten pislogott.

– A Berkeley csodás egyetem. Csak nagyon messze van innen.

– Még nem döntöttem el, hogy tényleg oda akarok–e járni. Majd ebben az évben eldől, mire is szeretnék szakosodni.

Esme visszatért egy tányér süteménnyel, amit óvatosan letett az asztalra.

– Edward, miért nem kíséred el Liliant a nyíltnapokra? Ennyi szabadság mindkettőtöknek jár – mosolygott.

Edwardra néztem, ő pedig rám mosolygott és átölelte a derekam.

– Szeretnéd, ha elmennék veled?

– Persze!

Még nagyobb mosoly terült el az arcán, azután megfogta a kezem és felhúzott.

– Szerintem már eleget faggattátok Lilit, úgyhogy felmegyünk a szobámba.

– Rendben – válaszolták egyszerre.

Edward arcáról semmivel sem lehetett volna letörölni a vigyort, így amikor felértünk a szobájába – és fellélegeztem – rákérdeztem.

– Szerinted kedvelnek a szüleid?

Feszengtem, amíg át nem karolta a derekam, és meg nem csókolt.

– Abszolút kedvelnek – mosolygott.

Megkönnyebbülten sóhajtottam, mire felnevetett.

– Ne aggódj ennyit, oké?

A nyaka köré fontam a karom és csókot leheltem édes ajkaira.

– Oké.

Edward mosolyogva hátrálni kezdett a kanapéhoz, és amikor odaértünk, az ölébe ültetett. A hajamat a fülem mögé simította, majd egy gyors puszit nyomott ajkaimra.

– Igazad volt.

– Miben? – kérdezte, miközben az arcomat cirógatta.

– Emmett poénjait illetően.

– Ja, az – nevetett. – Igen, Emmett már csak ilyen. Nem is emlékszem, hogy valaha másmilyen lett volna – ráncolta a homlokát.

– Nem volt… nehéz? – suttogtam. – Idegenek vettek magukhoz titeket, akiket egyáltalán nem is ismertetek.

– Eleinte fura volt… de már megszoktuk egymást – vont vállat. – Alkalmazkodtunk és bármi is történik, kitartunk egymás mellett, ez nem változik. Néha vannak hullámvölgyeink, viszont alapvetően jól megvagyunk, mint láthatod.

Bólintottam, de hosszan elgondolkodtam azon, amit mondott. Edward észrevehette, hogy elkalandoztam, mert maga felé fordította az arcomat.

– Mi az? – kérdezte homlokráncolva.

– Semmi – vontam vállat.

Mélyet sóhajtott, és forgatni kezdte a szemét.

– Nem szeretem, amikor ezt mondod. Ilyenkor valamin nagyon kattog az agyad, és órákig képes vagy ezen rágódni.

Lehajtottam a fejem és játszani kezdtem az ujjaival.

– Lehet, hogy így van.

– Biztos – sóhajtotta. – Ne zárkózz el! Attól én is begolyózok.

Beletúrt a hajába, és pár másodpercre hátradöntötte a fejét. Szinte ordított bennem valami, hogy érintsem meg, ezért végighúztam ujjaimat a nyakán, mire keze megfeszült a hátamon. Nem fordította vissza a fejét, így folytattam a cirógatást. Amikor megcsókoltam kulcscsontját, megremegett, és felemelte a fejem.

– Lili… – suttogta rekedt hangon a nevem.

Lágyan megcsókoltam, azután felálltam és az ágy melletti éjjeliszekrényről felvettem a könyvet, amit valószínűleg olvasott. Belelapoztam, de a szövege hetven százalékát nem értettem, így vissza is tettem.

– Miért olvasol anatómia könyvet hobbiból? – néztem rá. Azonnal felpattant a kanapéról és felém indult.

– Kíváncsi voltam egy–két dologra.

– Aha – néztem rá kétkedve.

Hirtelen kivágódott az ajtó, és Jasper jelent meg előttünk.

– Srácok, akarjátok látni, hogyan rúgom szét Emmett fenekét videojátékban?

Annyira lelkes volt, hogy erre nem mondhattam nemet. Nevetve bólintottam, és leszaladtam utána a lépcsőn.

A többiek már mind a nappaliban voltak, amikor mi is csatlakoztunk hozzájuk. Jasper leült Emmett mellé és elindította a játékot.

Pár perc után Jasper nevetve állt fel és belebokszolt Emmett vállába.

– Nyertem, tesó!

– Visszavágót akarok! – kántálta Emmett.

Mindenki hangosan nevetett, Jasper pedig csak hátba veregette testvérét.

– Ne már! – duzzogott. – Legalább add meg az esélyt, hogy nyerjek!

Jasper gügyögős hangon válaszolt:

– Jaj, pici Emmett, próbálj meg felnőni!

Emmett nem válaszolt, de nagyon dühösen bámult maga elé. Úgy döntöttem, megpróbálom kiengesztelni, ezért leültem mellé és a kezembe fogtam a kontrollert.

– Figyelmeztetlek, nagyon jól játszom – motyogtam, miközben kiválasztottam a legerősebb játékost.

– Csak várd ki a végét, kislány!

Velem persze továbbtartott a játék, mint Jasperrel, de a végén hirtelen összecsuklott a játékosom.

Emmett kitörő örömmel ugrott fel és győzelmi táncot járt.

– Hah! Nyertem!

Nevetve követtem őket a konyhába, de Edward visszahúzott az ajtóból és átölelt.

– Hagytad nyerni.

– Dehogy hagytam! Láttad, hogy küzdöttem ellene, nem? – kérdeztem tettetett felháborodással.

Még szorosabban ölelt és a hajamba puszilt.

– Köszönöm!

Vállat vontam, és követtük a többieket. Edward olyan átható tekintettel meredt rám a délután hátralévő részében, amitől el kellett pirulnom. Alice köztünk váltogatta a pillantását, ahogy a hatalmas asztalnál ültünk, és halkan kuncogni kezdett. Kérdőn néztem rá, de csak egy elbűvölő mosollyal válaszolt.

Emmett már nem volt ennyire tapintatos. Folyamatosan azt kérdezgette, mikor maradok ott éjszakára, mert akkor maratoni videojátékozást tartanánk, és ő mindig megverne. Közben pedig Edwardra mutatott és felhúzta a szemöldökét. Elfordítottam tőle a fejem, hogy ne értsem a célzásait. Rosalie–re tévedt a tekintetem, aki szintén rám meredt. Gyűlölködő arcát látva lesütöttem a szemem. Egyvalaki már biztosan ellenzi a kapcsolatunkat.

Miután Edward hazavitt, még nálam maradt egy kis ideig. A szobámban ültünk a földön és a könyveimet válogattuk, amikre hamarosan szükségem lesz.

– Nagyon kedvelnek – szólalt meg hosszú hallgatás után.

Ráemeltem a tekintetem és elmosolyodtam.

– Köszönöm, hogy ezt mondod.

– Ez az igazság – fogta meg a könyvön heverő kezem. – Mielőtt elindultunk és te Alice–szel beszéltél, Esme visszahívott. Azt mondta, ne szúrjam el, mert te maga vagy a főnyeremény.

Hálás mosolyra húztam a szám, ő pedig megpuszilta az arcom. Az ágynak dőlt, én pedig követtem példáját.

– Rosalie nem kedvel – jelentettem ki.

Edward mélyet sóhajtott és elkezdett játszani a vállára hulló hajammal.

– Rosalie senkit sem szeret magán kívül. Emmett–et is csak azért, mert ő az egyetlen a világon, aki hosszútávon elbírja viselni.

Felnevettem, de utána mégiscsak elkomolyodtam. Rosalie tényleg nem kedvet engem, és ennek valószínűleg már hangot is adott a családja előtt. Én pedig nem tehettem semmit azon kívül, hogy megpróbálom valahogy elkerülni.

– Ne törődj vele, jó? Rose ilyen – vont vállat.

Mélyet sóhajtottam és a nyakába fúrtam az arcom.

– Tényleg a Berkeley–re akarsz járni? – kérdezte kis idő után.

Felemeltem a fejem, aranybarna szemeibe néztem.

– Nem tudom. Megfordult a fejemben, de… majd még elválik.

Bólintott, és kivette a kezemből a könyvet, engem pedig az ölébe húzott. A kezét az arcomon nyugtatta és suttogni kezdett.

– Szeretném, ha tudnád, hogy bárhova mész, támogatlak.

– Köszönöm.

Halk kopogás hallatszott az ajtómon, ami nyitva volt. Felnéztem és James viszonylag nyugodt arcát pillantottam meg, ahogyan ránk mered. Gyorsan felálltam Edward öléből és elé siettem.

– Nem akarok zavarni, csak Kate el akart köszönni tőled, mielőtt hazaviszem.

A lépcső irányába mutatott, én pedig bólintottam és lementem barátnőmhöz. Kate ott állt a bejáratnál és rám várt, én pedig vigyorogva megöleltem.

– Na milyen volt a tengerpart?

– Szuper! – vigyorgott. – Milyen volt a Cullen családnál?

– Nagyon kedves emberek – vigyorogtam rá vissza.

– Este felhívlak, és mindent el kell mesélned!

– Neked is!

Felpillantott az emeletre és még nagyobb vigyor terült el az arcán. James Edwarddal a nyomában kijött a szobámból és lefelé tartottak a lépcsőn. James még mondott valamit Edwardnak, ő pedig bólintott.

Mikor odaértek hozzánk, James megpuszilt és kiterelte az ajtón Kate–t.

– Mit pusmogtatok? – fordultam Edwardhoz, aki a legártatlanabb arccal pislogott, amit valaha is láttam.

– Semmit. Nem tudom, miért hiszed, hogy „pusmogunk” – vont vállat és behúzott a nappaliba.

– Ööö… miért is? Ja igen, megvan. Talán azért, mert sosem szoktatok beszélgetni.

Csípőre tett kézzel álltam előtte, mire megadóan felsóhajtott.

– Rendben, rendben – tartotta fel kezeit. – Megbeszéltük, hogy itt maradok, amíg vissza nem ér. Ennyi.

– Ennyi? – kérdeztem értetlenül. – De utána is maradsz még, nem?

Arcán zaklatottság látszott, végül megrázta a fejét.

– Nem… haza kell mennem. El kell kezdenem tanulni, mert az orvosira akarok jelentkezni és Carlisle segít benne.

Kerülte a tekintetem, én viszont közelebb léptem hozzá és magam felé fordítottam a fejét.

– Ez nagyszerű! – Csodálattal töltött el, hogy az apja nyomdokaiba szeretne lépni. – Miért nem mondtad korábban?

Megfogta a kezem és lehúzott a kanapéra.

– Azért, mert ez közel sem biztos.

Megszorítottam a kezét és rámosolyogtam. Azt akartam, hogy érezze, ott vagyok neki, és én is támogatom, bárhogyan dönt. Mindegy, mi történik, mellette vagyok.

– Mondd, mivel érdemeltelek ki? – kérdezte fanyar mosollyal. Vállat vontam és az alsó ajkamba haraptam. – Nem, Lili, komolyan. El sem tudod képzelni, mióta várok Rád.

Hitetlenkedve megráztam a fejem és odabújtam hozzá. Szorosan ölelt és közben halk dúdolásba kezdett. Gyors és lassú részek váltották egymást a dalban, és egy gyors résznél hirtelen abbamaradt.

– Mi a szám vége? – suttogtam.

– Nincs vége. Még nem fejeztem be…

– Te írtad?

Felemeltem a fejem és kissé elhúzódtam tőle, hogy láthassam angyali arcát, ami zavart tükrözött. Gyönyörű tekintetét az enyémbe fúrta és lassan bólintott.

– Bámulatos!

– Ha befejezem, akkor majd eljátszom zongorán, de addig nem akarom.

– Rendben – mosolyogtam.

– Szeretném, ha az egészet egyben hallanád, és megértenéd, melyik rész mit jelent benne.

Arca komoly volt, így én is komolyan vettem, amit mondott. Bólintottam és még szorosabban bújtam hozzá.

– Jövő héttől suli – sóhajtottam.

– Végzősök vagyunk, nekünk a bent levés már csak amolyan kötelesség, hogy ne legyenek igazolatlan óráink – vont vállat a fejem alatt.

– Igen, de… én azért félek egy kicsit – suttogtam. – Most kezdek itt először és, hát… nem tudom. Félek.

– Semmi okod rá – szorította meg a derekam. – Ott leszek veled. Alice és Kate is ott lesz, a többiek pedig ugyanúgy szeretni fognak, mint a családom.

– Nagyon kedvelem a családodat – vallottam be. – De nem igazán értem, hogy miért mondod ezt folyton.

Edward arcán halvány mosoly játszott, de nem szívbéliek. Amikor már rá akartam kérdezni, hogy mit jelent ez, akkor beszélni kezdett:

– Azért ismételgetem, mert szeretném, ha tudnád, hogy rájuk bármikor számíthatsz. Ők a te családod is, Lili.

Szavai annyira megleptek, hogy hátrahőköltem. Hogy lehetne az ő családja az enyém is? Még csak most találkoztam velük, szinte nem is ismerjük egymást…

– Ne ijedj meg! – húzott vissza magához. – Én csak azt akartam ezzel mondani, hogy tudom milyen, amikor csak a testvéredre számíthatsz.

Nem tudtam mit válaszolni. Tényleg nehéz volt néha, de James felnőtt, én pedig majdnem, így meg tudjuk oldani a dolgainkat.

– Mindenkinek szüksége van olyan felnőttekre, akik tudnak segíteni.

– Edward… – kezdtem volna, ám ő felállt és kiment a konyhába.

Igaza volt, tényleg mindenkinek szüksége van szülőkre. De én már megbékéltem a helyzetemmel, és igyekszem a legjobbat kihozni belőle. Makacs vagyok, és nem igazán tudom eltűrni, ha valaki kontrollálni próbál.

Az Audi motorja felbőgött, innen vettem észre, hogy James hazaért. Edward visszasétált mellém a nappaliba, és lágyan megcsókolt.

Az ajtó kivágódott, én pedig összerezzentem Edward ölelésében. Tudtam, hogy James az, mégis ez az ajtócsapódás mintha teljesen másik világba lökött volna át – egy olyan világba, ahol rettegek. Könyörgök és félek, miközben rimánkodom, hogy engedjenek ki. Érzem a könnyeimet az arcomon, és ahogy hozzáérek, le is tudom törölni azokat. Ringatom magam előre–hátra, hogy nyugalomra leljek, de a bíztató megnyugvás korántsem akar megérkezni. A szobámban sötét van, de az ágy, amin ülök, mintha világítana a fehérségével. A könnyeim szüntelenül folynak, nem tehetek ellenük és bár hangtalanul sírok, az ajtó erőből kitárul, én pedig összerezzenek a hirtelen fény miatt.

– Hagyd abba a bőgést!

Nem látok tisztán. A könnyeim és a fény is akadályoz ebben, így inkább a takarón keresztül a térdemre hajtom a homlokom. Igyekszem csitítani a légzésem, nehogy még jobban megszidjanak.

– Fejezd már be! – kiált fel a női hang.

Egy másik ember is megszólal, én pedig próbálom abbahagyni a sírást, de az még erősebben tör rám.

– Menj ki innen! – utasítja a férfi a nőt. Az ágy besüpped mellettem, mire szorosabban fogom a takarót. – Meg fogod szokni.

A szemem úgy pattant ki, mintha csak rémálmom lett volna. Edward ölében ültem, és nyugodtan lélegeztem. Ahogy felnéztem, James a szemközti fotelban ült, olyan erősen szorítva a karfát, hogy elfehéredtek az ujjai.

– Minden rendben – suttogta Edward a fülembe.

James–re néztem – aki bár még mindig olyan arcot vágott, mint aki halálra van rémülve – aprót bólintott.

Azonban korántsem éreztem, hogy minden rendben lenne. Éreztem a könnyeimet, éreztem a félelmemet, éreztem, hogy én vagyok az, aki rettegett. Tisztán, akárcsak a réten, most is mindent éreztem.

Csak most vettem észre, hogy olyan szorosan kapaszkodom Edwardba, mint egy kismajom az édesanyjába. Minden erőmet beleadtam, de Edward nem fejtette le a kezeimet magáról. Összeszorította a fogát, és amikor elvettem a kezeimet róla, szorosabban fonta derekam köré karjait.

– Minden rendben – suttogta ismét. – Itt vagyok.