47.rész - Vasárnap

Halihó! :) Nos... elérkeztünk az utolsó szabad szombathoz - legalábbis számomra. Nem tudom, ezután hogyan is fogok új fejezeteket írni, de mindent megpróbálok annak érdekében, hogy sikerüljön nagyjából rendszeresen részeket hoznom. Előre is köszönöm a megértéseteket!:) És hálás vagyok az előző részeknél a pipákért! Jól esett:)

Sikeres tanévet kívánok mindenkinek, és jó olvasást!

Puszi

"Tudod, miért a nagy testvérek születnek elsőként? Hogy megvédjék a kistestvéreiket, akik utánuk következnek."

/Lilian szemszöge/

Furcsamód olyan tökéletesen éreztem magam, mint talán még sosem. Vidám és elégedett voltam, s ezt csak fokozta a párnám csodálatos illata – így nem akaródzott felkelnem. Mélyeket lélegeztem ebből a tökéletes illatból, majd mégis úgy döntöttem – nem ártana kimásznom az ágyamból.

James ajtaja nyitva volt, így bekukkantottam. A tegnapi ruhájában elterülve horkolt az ágyon, amit nem bírtam ki kuncogás nélkül. Túlságosan is vicces volt ez a kép ahhoz, hogy meg bírjam állni a nevetést.

Lementem a konyhába s bosszankodva jegyeztem meg, hogy James tegnap este még sörözgetett… Felkaptam a nappali asztalán lévő dobozt és azzal a mozdulattal már bele is hajítottam a kukába. Nem szerettem, ha egy férfi iszik – túlságosan agresszívak lettek utána, ezt már megtapasztaltam. Josh soha sem bántott, viszont éreztem mennyire nehezére esik, hogy megállja a tettlegességet. Mint például a kórházban – pedig akkor nem is ivott.

Megráztam a fejem és elhessegettem már csak a gondolatát is. Új életet kezdek. Itt és most! Semmi sem lehet, ami miatt elromlik a jókedvem.

Elmentem lezuhanyozni, hogy elfelejtsem az előbbi gondolataimat. Jól esett a langyos víz simogatása, ami megtette azt, amire készültem – teljesen elfelejtettem a bajokat.

Fura módon még annak is örültem, hogy James alszik, mivel így szabadon feltérképezhettem a szobámat.

Kinyitottam a beépített gardrób ajtaját és kiválasztottam egy sötét farmert. Aztán kutakodni kezdtem a felsők között is, és onnan is kihámoztam egy királykék darabot, ami pontosan olyan volt, akár a tegnapi ruhám színe. Tegnap…

Mély levegőt vettem, mielőtt ismét gondolkodóba estem volna, s a cipők felé tereltem a figyelmemet. Jézusom… ezeket biztosan valami divatmániástól szerezhette be a bátyám… Több, mint tíz centis volt a sarka annak a darabnak, amit a kezemben tartottam – még csak abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán meg bírnék állni ezekben, nemhogy járkálni egész nap!

Gyorsan visszahelyeztem a dobozba, s elővettem egy másikat. Kényelmesnek tűnt a saru szandál és illett is az öltözékemhez, így felvettem.

Jól éreztem magam ebben a szerelésben, szóval úgy döntöttem tökéletesen megfelel a mai napra.

Lementem a konyhába, s kerestem egy tábla csokit, amit nassolhatnék, miközben arra várok, hogy a bátyám felébredjen. Tegnap kifejezetten megparancsolta, hogy nélküle sehová sem mehetek – és mivel nem akartam zajt csapni, ezért inkább halkan leültem tévézni.

Valami ostoba kibeszélő show ment majdnem minden csatornán, így elvetettem a további időpocséklás ötletét. James horkolását a konyhából is hallottam, szóval egy ideig még aludni fog… de inkább elvetettem azt az ötletet, hogy kisurranjak. Nem akartam máris eljátszani a bizalmát, mikor még csak ez a harmadik napom vele. De ha lenne egy bűntársam – azonnal egy bizonyos ember arca jelent meg a lelki szemeim előtt –, még titokban is tudnám tartani. Bosszúsan huppantam le a székre, miközben a lehetőségeimet latolgattam. Minek kellett beleegyeznem, hogy sehová sem megyek felügyelet nélkül?!

Azért, mert máris többet kaptál tőle, mint bárki mástól. Szállást, és azért mégiscsak bizonyos szinten szabadságot – itt nem rángatnak ki a fürdőből, amikor meghallják, hogy végzel a pisiléssel. De legfőképp… szeretetet kaptál tőle!

Újra és újra felidéztem magam előtt James arcát, amikor bemutatta a házat, és félve ölelt meg. Nem tudom, mi köze van az ittlétemnek Josh–hoz, és fogalmam sem volt, hogyan is lehetett az elvesztett dolgok között a bátyám, amikor két nappal ezelőttig még csak nem is hallottam róla, de azt éreztem, ha magamra haragítom, csak magamnak okozok fájdalmat. Hihetetlen, de ennyi idő elég volt ahhoz, hogy kötődni kezdjek hozzá.

Az említett abbahagyta a horkolást, s a néha megnyikorduló lépcsőfokokból arra a következtetésre jutottam, hogy lefelé tart.

Hangos ásítás és nyújtózás közepette lépett a konyhába, majd meglepett pillantással nézett rajtam végig.

Emlegetett szamár…! Magamban nevettem, de James fáradt tekintetétől még ez is abbamaradt.

– Reggelt… – hangja karcos volt, és azonnal a kávéfőzőhöz igyekezett, majd káromkodva jegyezte meg azt a tényt, hogy tegnap megitta az összeset.

– Neked is szépséges reggelt kívánok! – Mosolyodtam el.

James felmordult, idegesen kezdett trappolni, miután bekészítette a kávét.

– Gond van? – kérdeztem kissé idegesen.

– Csak reggel – válaszolta kedvesebb tekintettel az arcán.

Megdörzsölte az állát, s felszisszent, amikor megérezte a borostát.

Úgy ültem a széken, akárcsak egy kislány, aki nem mer megmozdulni, nehogy leharapják a fejét. Fura volt James nyűgös oldalát látni – idő kell, amíg hozzászokom.

Mikor végre lefőtt a kávé, mind a ketten megkönnyebbülten sóhajtottunk fel – csak más okok miatt. Undorodva néztem, ahogy James megtölti a forró itallal az egyik bögrét, s semmilyen édesítőt nem tesz mellé. Már csak a kávé illata is irritálta az orromat, így felhúzott orral ültem továbbra is a széken.

– Adj nekem fél órát és nem leszek ennyire házsártos, ígérem!

Mellém lépdelt, s puszit nyomott a fejemre, majd a kávésbögréjével együtt indult az emelet felé.

Elgondolkodva figyeltem a bátyám távolodó alakját, és csodálkozva tettem fel magamnak azt a kérdést, ami jelenleg foglalkoztatott.

Mi a csodát csinál egyedül? Hisz nagyon helyes, bármelyik nő a karjaiba omlana, ha csak ránézne! Szerettem volna megkérdezni tőle, de mikor elindultam, meghallottam a zuhanyból csobogó víz hangját, így kénytelen voltam nyugton maradni.

Jó fél óráig hallgattam a csempe és a vízcseppek találkozását, mire végleg elhalkultak. Ennyi idő alatt elhessegettem magamtól a zavarba ejtő kérdésemet, és valami könnyebbet kerestem helyette, amivel indíthatok.

Halkan felemelkedtem a nappaliban lévő kanapéról, s az emeleten a fürdő irányába indultam.

Óvatosan bekopogtam, majd mikor megkaptam az engedélyt, benyitottam.

Vicces kép tárult elém – James arca tele volt borotvahabbal, s a tükör előtt állva koncentrált, nehogy megvágja magát.

– Nem akartalak megzavarni – hangom alig volt több suttogásnál. Lábammal a küszöböt rugdostam óvatosan – nem mertem a bátyám szemébe nézni.

– Nem zavarsz… – Mégiscsak felnéztem s beljebb lépve láttam, ahogy kérdő tekintettel mered rám a tükörből.

– Szeretnélek jobban megismerni – kezdtem. Talán így előbb–utóbb eljutunk addig a kérdésig, ami valójában foglalkoztatott.

– Mit szeretnél tudni?

Kissé még mindig zavarban voltam, mivel egy szál törölközőben állt előttem. Nem igazán voltam hozzászokva ehhez – még ha csak a bátyám is van így.

– Mindent. – Leültem a fürdőkád szélére, ami szemben volt a tükörrel, így láttam James hirtelen arcrándulását.

– Jó… de mégis mit?

– Hát… hány éves vagy? – James arca alig láthatóan ismét megrándult. Azt hittem megvágta magát a borotvával, azonban ennek látható jelét nem észleltem.

– Huszonkettő. – Csak egy pillanatra emelte rám a tekintetét, azután úgy bámulta a tükörképét, mintha maga Isten nézne vissza rá, s folytatta a borotválkozást. Éreztem – kerüli a tekintetem.

– Akkor már nagykorú vagy… – suttogtam leginkább magamnak, mintsem őneki.

– Ja… – Félve nézett rám, én pedig nem mertem ismét megszólalni addig, amíg kezében volt egy éles tárgy is. Sokkal mélyebbre terelődtünk ezzel az egy kérdéssel, mint terveztem volna.

Bátyám mélyet sóhajtott, letörölte az arcán maradt habot, s felém fordult.

Most rajtam volt a sor, hogy kerüljem a tekintetét. Túlságosan átható pillantással méregetett.

– Lil, elmondod végre mi bánt? – Felkaptam a fejem, szemében aggódás csillogott.

– Csak eszembe jutott valami… – Széttárta a karját, és várt. –Én még kiskorú vagyok.

Mikor ezt kimondtam, csak akkor tudatosult bennem igazán.

Összehúzott szemöldökkel nézett rám – láthatóan nem értette, mire akarok kilyukadni.

– Josh a törvényes gyámom. – Közöltem vele.

Szemei kikerekedtek, a szája pedig elvált, de rövid idő múlva rendezte a vonásait.

– Az már mindegy, tegnap óta már nem számít – vont vállat.

– Nem számít? Ha holnap bemegyek beiratkozni… az első lesz, hogy a kezembe nyomnak egy papírt, és keresik a gyámomat, akinek ki kellene azt tölteni a személyes adataival. – Láthatóan nem volt még ilyen dologhoz köze, így próbáltam nyugodt hangot megütni.

– Azt kéred tőlem, hogy…? – Nem fejezte be a mondatot, most még nagyobb aggódás borította el az arcát.

– Legyél a gyámom.

James szólásra nyitotta a száját, majd inkább becsukta azt. Fel–alá kezdett járkálni, miközben néha megállt, széttárta a kezét, mint aki magyarázni készül, azután mégsem szólalt meg.

– Megoldom – sóhajtotta.

Nem értettem mi volt ezen annyira nehéz. Csak néhány papírt kellene aláírnia, semmi többet – és ez különben sem változtatna semmin.

– Nem muszáj – hajtottam le a fejem. A felsőm varrását kezdtem piszkálni, mintha az érdekesebb lenne. – Ha nem akarod… végül is már magam is elintézhetem az ügyeimet – felemeltem a fejem, s halvány mosolyra húztam a szám.

– Holnap elintézem. Szóval addig mégsem kellene bemenned az iskolába.

Arca óvatosságot és bizonytalanságot tükrözött. Először nem értettem – majd mikor ismét eszembe jutott az iskola és a tegnap este… a szívem vad kalimpálásba kezdett, s a vér az arcomba tódult. Felfogtam miért is akar távol tartani…

„Egyszerűen csak nem kedvelem őket. Ennyi…” Szinte hallottam a fejemben James lazának tettetett ideges hangját. Na meg láttam magam előtt azokat a fenyegető pillantásokat.

Egyetlen oka volt annak, hogy segítkezett a lógásommal kapcsolatban – távol akart tartani Edwardtól.

Végül úgy döntöttem, megpróbálom elterelni a témát a zavaromról.

– Dolgozol valahol? – Törtem meg a ránk telepedő feszült csendet.

– Igen… és nem. Bonyolult – nézett rám, amikor észrevette az értetlenséget az arcomon.

– És én hol dolgozhatok? – Kérdeztem izgatottan.

– Sehol! – Szinte gondolkodás nélkül vágta rá a választ.

Dühösen meredtem rá, őt viszont finoman szólva hidegen hagyta a gyilkos nézésem. Dacból pattantam fel a kád széléről és bevágva magam után a fürdőszoba ajtaját, a földszintre trappoltam.

Gyűlöltem, ha korlátoznak. Az pedig, hogy ez már a harmadik napon megtörtént – eléggé felzaklatott. Ide–odajárkáltam, közben próbáltam lenyugtatni magam. Mély levegőt vettem, de az sem igazán segített.

– Lenyugodtál?

James hangjától közvetlenül mögöttem felsikítottam. Megrémülve fordultam felé, ő pedig – immár felöltözve –, óvatosan, feltartott kezekkel állt előttem.

– Nem! – Kiáltottam az arcába.

Újabb mély levegőt vettem, s végül higgadtan válaszoltam az előbb feltett kérdésre.

– Igen. Sajnálom… Igazából fogalmam sincs ez mi volt – csodálkozva bámultam magam elé. Nem igazán voltam az a kirohanós, hisztis tyúk típus, most mégis ilyen voltam.

– Nem gond – legyintett James. – Fogd fel úgy a hevességet, mint családi adományt. Ettől viszont a döntésem nem változott – nem dolgozhatsz!

Újabb hiszti rohamra készülődtem, azonban a bátyám megelőzve ezt faképnél hagyott. A konyhába ment és a tegnapi maradék ételt – az összeset – elrendezgette egy tányéron és a mikróba tette.

Hitetlenkedve bámultam a hatalmas adag ételre, amit maga elé tett az asztalra. Amikor pedig negyed óra múltán mindent eltüntetve állt fel onnan – a szám is tátva maradt. A bátyám, mikor meglátta, hogy őt nézem, csak vállat vont.

Amíg evett volt rá időm, hogy az előbbi beszélgetésünket higgadtan át tudjam gondolni. Végül intettem neki – jöjjön közelebb, mert szeretném vele megosztani az újabb gondolataimat.

– Mégsem akarom, hogy a gyámom legyél – kezdtem, ő pedig tiltakozásra nyitotta a száját, de én megelőztem. – Hadd fejezzem be!

Ránéztem, s mikor már megbizonyosodtam róla, hogy nem fog közbevágni, fojtattam.

– Nem akarok teher lenni a számodra, és amúgy is… nem tudhatom, mit hoz a holnap – vontam vállat. James arca fájdalmas maszkba torzult, amit cseppet sem értettem. Hirtelen odarántott magához, én pedig nekicsapódtam kemény mellkasának. Az ölébe vett, akárcsak egy gyermeket.

– Nem vagy teher! Megértetted? – Bólintottam a mellkasának, mire még szorosabban magához vont. – Kérlek, Lilian… ígérd meg, hogy semmi olyanba nem mész bele, ami árthat neked, rendben? – Hangja fojtott volt.

– Hogyan is tehetném, ha még csak a városba sem mehetek egyedül? Egyébként megfojtasz! – suttogtam. Megkönnyebbülten szívtam be a levegőt, mihelyt enyhült a szorítás körülöttem.

– Bocsánat.

– Nem gond – mosolyogtam.

Mély levegőt vett, azután elbizonytalanodva nézett rám, és a padlóra. Végül úgy dönthetett, nem szólal meg.

– Akkor holnap elmész az iskolába? – Kérdezte meg mégis.

– Igen.

Valamiért annyira örültem ennek magam is, mintha életemben először lépném át azt a bizonyos kaput – izgatott várakozás szállta meg a testem.

– Nem örülök neki… – mormolta leginkább magának, s amint újra rám emelte tekintetét, szemei bosszúságot, már–már dühöt tükröztek.

– Kíváncsian hallgatom, miért.

Szemét elkapta rólam, helyettem a padló fixírozásába kezdett. Még véletlenül sem nézett rám, helyette felpattant, és járkálni kezdett.

Férfiak… nem értem miért kell akkora ügyet csinálnia abból, hogy iskolába fogok járni. Hiszen ez a normális! Ellentétes esetben kellene így viselkednie – ha folyamatos lógáson, iváson és ehhez hasonlókon kapnának. Ehelyett én rendes tizennyolc éves akarok lenni – még ha egy évet annak idején halasztanom is kellett.

– A magántanulóság jobban tetszik – válaszolta hosszú idő után.

– Normális tanuló leszek! – Kötöttem ki. – Ezzel a témát lezártam!

Homlokán elmélyültek a ráncok, száját összeszorította ennek hallatán. Felsóhajtottam, mert ugyan gyenge nőnek tituláltak már többször is, ezt az akaratommal kompenzáltam – amit szüleim jó párszor megjegyeztek.

– Csak és kizárólag a te érdekedben nem akarlak engedni – Mélybarna, szinte fekete tekintetét az enyémbe fúrta. – Előtte még az itthoni dolgokat is meg kellene szoknod, nem? Engem, a házat, azután fokozatosan haladva a környéket, majd a várost. Bemennénk az iskolába, majd ha már ezeket unod… akkor megkérdezhetnéd a tanáraidat, miből is kell vizsgáznod. – Könyörgő pillantással nézett engem, hátha megenyhülök. Nekem azonban eszem ágában sem volt engedni a feltételeimből. Eddig mindent elfogadtam, amit mondott – most szeretnék kicsit élni. Amióta csak Josh mellé kerültem, magántanuló voltam és hiányoztak az iskolás évek. Minden egyes kis információt kiszedtem Elizabeth–ből, akárhányszor átjött hozzánk. Meg persze a tanulásban is segített.

– Iskolába fogok járni. Úgyis csak szeptembertől kezdhetek, de addig legalább, ha megengedik, akkor bejárok, és megszokom az épületet és a közösséget is.

James újabb mély levegőt vett, végül megadóan bólintott. Azonnali öröm vette át a helyét az eddigi bosszúságomnak, s a testvérem nyakába ugrottam.

– Köszönöm! – Vigyorogtam és egy hatalmas puszit nyomtam az arcára.

– Még megbánom, de szívesen.

Ezután a vasárnapi napot nem igazán töltöttük James számára hasznos dolgokkal. Elvitt a városi középiskolához, hogy kívülről megszemléljem azt, s elmagyarázta közben hogyan is juthatok el idáig. Azt már kikötöttem, hogy a Mercedes a suli időre az enyém. Hála a jó égnek, vezetni azért tudtam – ha az életemmel kapcsolatban sok mindent nem is. Tetszett a suli… otthonos volt, ahogyan az apró kisváros is – már amennyit láthattam belőle, mivel James csupán keresztülszáguldott rajta.

A délután nagy részét azzal töltöttük, hogy kiveséztük a bátyám kapcsolatait.

Nevetve vágtam hozzá egy kis popcornt, amikor közölte, hogy a női nem minden tagja epedezik érte, ő pedig ezt ki is használja.

Rámutattam azonban egy számára hatalmas tényre, amit eddig nem vett észre.

– Természetesen. Hogyan is vonzhatnál komoly nőket, ha bárokba jársz, és szinte süt rólad, hogy egyéjszakás kalandra vágsz?

Töprengve nézett rám a kakaója felett, amit nemrég főztem, s még javában gőzölgött mindkettőnk bögréjében, bár ez egyikünket sem akadályozta meg abban, hogy belémártogassuk a kekszet, amit az asztalra helyeztem.

– Nem tudom… Ti nők olyan bonyolultak vagytok! Ha kedvesek vagyunk veletek, akkor közlitek, hogy titeket nem kell babusgatni, ha pedig kemények, akkor meg ember legyen a talpán, aki túléli a haragotokat.

Nevetve néztem fel rá, szinte kiköptem a kakaót a számból. Nem haragudtam az ilyen megjegyzések miatt, végül is férfi – tényleg nem érthet minket meg normálisan.

– Egyszerű a képlet: tedd az ellenkezőjét annak, amit mondunk! Ha rossz hangulatban vagyunk, és azt mondjuk; hagyj békén – még véletlenül se tedd ezt! Csak öleld át a lányt, suttogd a fülébe, hogy minden rendben lesz, mert együtt meg tudjátok oldani a dolgokat… Persze ez nem érvényes akkor, ha rossz fát tettetek a tűzre. Abban a helyzetben, jobb ha nem kerültök a szemünk elé, csak egy hatalmas csokor virággal – vagy bármilyen extra romantikus dologgal, amin látszik, hogy sok energiát fektettetek bele.

– Aha… – elmélyülten kortyolgatni kezdte a kakaót, ügyet sem vetve rá, az mennyire forró,

– Mikor volt utoljára komoly kapcsolatod? Oké, helyesbítek – nevettem fel, mert azonnal feszengeni kezdett –, mikor volt olyan, hogy tovább tartott egy éjszakánál?

– Másfél éve biztosan. Nem azért nem volt azóta, mert ne lett volna rá lehetőség – Szinte gondoltam, hogy megvédi a férfibecsületét –, hanem azért, mert láttam néhány csodálatos szerelmet. Rájöttem – amiket eddig éreztem, azok a közelében sem voltak ezeknek – vont vállat.

Szerettem volna mondani valamit, akár megcáfolni, akár helyeselni, de nem igazán tudtam. Hiszen én magam csak egyetlen igaz szerelmet láttam – a szüleimét –, amiről szintén kiderült, mekkora hazugság is volt.

– Minden szerelem más… – a hangom halk volt, s kerültem James pillantását. A bögre oldalát kapargattam a körmömmel. – Elvégre nincs két ugyanolyan ember sem, akkor a szerelem miként is lehetne egyforma? Van, aki tud úgy szeretni, mint egy gyermek – olyan lelkesedéssel és valódi érzésekkel –, van olyan, aki csak azt hiszi, hogy szeret. Természetesen sokféle változata lehet a szerelemnek, csak… Néha tudnunk kell, mi is a helyes. Nem mindig kell a szívünkre hallgatnunk.

Ráemeltem a pillantásomat a bátyámra, akinek a szemében nem látszott semmi a csodálaton és szereteten kívül.

Ez a beszélgetés elgondolkoztatott azon, helyesen cselekedtem–e hónapokkal ezelőtt. Elvégre én is szerettem Josh–t… de vajon tényleg szerelmes voltam belé? Vagy csak az iránta érzett hálámat – amit a szüleim halála utáni gondoskodásával érdemelt ki – próbáltam így feltüntetni a szemében? Azt hiszem – ezt már sosem tudhatom meg…