43. rész - Üdv újra itthon!

Sziasztok! Újra hoztam fejezetet! :) Nagyon szépen kérlek titeket, írjatok egy-két komit, jól esne! :)
Jó olvasást és hétvégét kívánok!
Sok puszi, Lilla
"Erre valók a testvérek. Hogy szekálják egymást, hogy megnehezítsék egymás életét. A gyerekek ebben nőnek fel, és ettől edződnek meg. Ez adja az alapot a felnőtt élethez."
Cecelia Ahern

Az autóban nem sokat beszéltünk, ugyanis én el voltam foglalva a gondolataimmal. Mi van, ha ez a fickó itt mellettem egy vadállat és épp most akar elrabolni? Mi van, ha nem is Sebastian küldte értem? De a legfontosabb kérdés – mi van, ha ő tényleg a bátyám?
Balra néztem, s óvatosan fürkészni kezdtem az arcának éles vonalait, sötétbarna, már–már ébenfekete haját, és mélybarna szemeit. Semmiben nem hasonlított rám. Még csak az orra sem.
Amikor észrevette, hogy figyelem, rám mosolygott, én pedig elpirulva kaptam el a tekintetem róla, s egyenesen az ablak felé kezdtem bámulni. Kétségtelenül megvolt a közös vonás: amikor elmosolyodott a szája sarkában két kis gödröcske jelent meg.
Hogy ne legyen akkora a csend – az elég hosszúnak ígérkező út során –, faggatózni kezdtem Sebastian felől.
– Honnan ismered?
– Sehonnan – válaszolta lazán, miközben előzgette a többi lassan haladó autót. – Felhívott az egyik este, hogy ma legyek itt mire leszáll a géped. Neked pedig azt üzeni, hogy nagyon vigyázz magadra, és ha bárhol összefutsz Joshsal, azonnal szólj nekem. De ne aggódj, csak sikítanod kell, ugyanis ott leszek a másik szobában. – Rám vigyorgott, én pedig hüledezve fordítottam el a tekintetem.
– Mit jelent az, hogy a másik szobában?
– Nem egyértelmű? Hozzám költözöl. Vagyis inkább… – kezdte, azonban megrázta a fejét, és bocsánatkérően rám mosolygott.
Egy vadidegen házába készültem, vele együtt élni… Komolyan nem vagyok normális az utóbbi időben.
Ez az egész… te jó ég, van egy testvérem és én erről nem tudtam semmit, az utóbbi lassan tizennyolc évben! Mégis mik derülhetnek ki ezen kívül?
Kibámultam az ablakon, és a szűnni nem akaró esővel foglalkoztam az út hátralévő részében. Semmi kedvem nem volt megbarátkozni azzal a ténnyel, hogy az apámnak volt egy kalandja anyám előtt – vagy inkább közben, ugyanis a srác életkorát nem saccolnám többnek, tizenkilencnél. A szüleim pedig jóval a születésem előtt együtt voltak.
Tudok úgy haragudni a saját apámra, hogy már nincs az élők sorában? Nyilvánvalóan nem. Amióta meghaltak, minden egyes nap azt kívánom, bárcsak visszamehetnék, és több időt tölthetnék el velük. De különösebben nem hiányoznak. Nincs bennem mérhetetlen fájdalom, sem pedig magány. Különös…
Ábrándozásomból az ébresztett fel, hogy James megérintette a karom.
– Megérkeztünk.
Észre sem vettem, mikor állt meg az autó, sem azt, hogy már egy kisvárosban vagyunk. Az utolsó dolog, amire emlékszem az a hatalmas zöld erdő, ami korlátként húzódik végig az út mentén.
Kiszálltam a kocsiból, amíg James kivette a hátsó ülésről az utazótáskám.
Június ellenére szokatlanul hideg volt, így összébb húztam magamon a pulóvert.
A férfi a hatalmas családi ház felé intett és mosolyogva belém karolt.
– Isten hozott újra itthon! – Suttogta a fülembe és a ház felé invitált.
Az épületet föld színekkel vonták be. Szinte minden barna volt, még az ablakkeretek is ilyen színben pompáztak. Kedves, otthonos – ez a két szó volt, ami eszembe jutott róla. Na meg még egy: hatalmas! A Joshsal közös házunk is eszméletlenül nagy volt, ez sem sokkal kisebb nála.
"Furcsa, milyen gyorsan otthonossá válik egy hely, még ha új is a számunkra."
Emylia Hall

Amikor bementünk, még jobban elcsodálkoztam… Pontosan ilyen bútorokat szerettem volna világ életemben! A hatalmas kanapék a nappaliban a kandalló előtt – szinte hívogatóak voltak számomra.
Mégsem mozdultam meg, elvégre ez nem az én házam.
– Az emeleten van a fürdő és a szobáink. A nappali… a konyha pedig ott, hátul. – A nappali melletti ajtóra mutatott, ami egy kis betekintést engedett a tágas konyhába. – Lil mondd, hogy tudsz főzni! – Könyörgő szemekkel nézett rám, én pedig elnevettem magam –, először az ő társaságában.
– Ne aggódj, tudok főzni! – Nevettem még mindig, mire egy megkönnyebbült sóhajt kaptam válaszul.
– Hál’ Istennek! Már elegem van a mirelit kajákból… Annyira jó, hogy itt vagy!
Félénken, óvatosan közelebb jött hozzám és még óvatosabban átölelt. Először nem tudtam mit kezdeni ezzel az egésszel, de ahogy csontropogtatóan ölelt, ösztönösen visszaöleltem.
– Nagyon hiányoztál, Lil! – suttogta rekedt hangon a hajamba.
Amikor elhúzódtam, csalódottság csillant a szemeiben.
– Tényleg a bátyám vagy? – kérdeztem hitetlenkedve.
Heves bólogatásba kezdett, még mindig a karjaiban tartva, nehogy elájuljak. Vagy csak egyszerűen attól félt, hogy megszököm.
– A kishúgom vagy – mosolygott. – Még ha ez olyan hihetetlenül is hangzik – nevetett. – Na gyere, kapjunk be valamit, mert már éhen halok!
A konyha felé ment, én pedig újra körbenéztem a tágas nappaliban.
Különös volt beleszokni egy új környezetbe. És még különösebb volt megszokni azt a tényt, hogy van egy bátyám, akivel együtt élek.
– Edél má, az itten terelmére! – James elém tolt egy hatalmas szelet pizzát, mivel eddig csak őt vizsgálgattam. Már legalább egy egész dobozzal benyomott, de még mindig bírt enni. Nevetnem kellett azon, hogyan is beszélt, de azért megfogtam a pizzaszeletet, és szorgosan harapdálni kezdtem a falatokat.
James rám mosolygott két falat között, s megint előtűntek az ismerős gödröcskék, amik az én arcomon is láthatóak voltak.
Örömmel nyugtáztam, hogy sokkal többet mosolyogtam ezalatt a pár óra alatt, mióta ezzel a sráccal vagyok, mint az utóbbi fél évben együttvéve.
Birtokba vettem a hatalmas szobámat is evés után.
A szoba közepén óriási francia ágy terült szét, az ágytól keletre lévő ablakon pedig határtalanul áramlott be a friss levegő. Az ággyal szemben, a fal mentén egy íróasztal volt, fölötte egy polccal és egy parafatáblával. Az ágy melletti éjjeliszekrényen könyvek voltak – a kedvenc regényeim egytől–egyig. Amellett pedig egy hatalmas szekrény volt – tele ruhákkal, amik mindegyike az én méretemben kivasalva, összehajtogatva és illatosan hevertek a gardrób polcain.
James felé fordultam, aki az ajtófélfának dőlve figyelt engem.
– Mondd, honnan…? – mutattam a ruhák felé.
– Ne kérdezd! Majd egyszer rájössz magadtól is, hidd el!
Közelebb jött, összeborzolta a hajam, én pedig válaszképpen a hasába boxoltam. Nevetve terültünk el a padlón, ahogyan próbált legyűrni, és már közel sem verekedtünk, hanem ő csikizett engem.
Meg kell mondanom – és nagyon nem szívesen –, élveztem a társaságát. Közvetlen volt, mégis tudtam, amióta csak megfogtam a kezét, hogy biztonságban lehetek mellette. Miért nem keresett eddig? Mennyi mindentől megkíméltük volna egymást…!
A telefonom csörgése szakította félbe a pillanatot. Bocsánatkérően ránéztem a fiatal férfira, aki feltartott kezekkel ment ki az ajtón.
– Tessék? – szóltam bele a kis készülékbe.
– Sebastian vagyok. Minden rendben veled? – Aggódó hangjától kissé megijedtem, nehogy most közölje, rossz embert küldött elém, és ez a srác a mellettem lévő szobában nem is a bátyám.
– Persze. James nagyon jó fej, elég jól megvagyunk.
– Ennek nagyon örülök! – Hallottam, hogy a vonal túlsó végén mosolyog. – Remélem akkor nem okoztam csalódást, azzal hogy őt küldtem, vigyázzon rád!
– Örülök neki, köszönöm. – Becsuktam a szobámat és James–t elválasztó ajtót, s halkan beszélni kezdtem. – Sebastian, ez a srác… tényleg a testvérem?
Aggódó hangom hallatán a vonal másik feléről hangos kacagás hallatszott. Még mindig nevetve adta meg a számomra oly megnyugtató választ.
– Igen, ő tényleg az, akinek mondja magát. Emlékszel… mondtam, hogy Josh elvett valamit tőled…
Már megint erről kezdett el beszélni, az én gyomromban pedig görcs keletkezett.
–… Ő is köztük volt, Lilian! Szépen lassan vissza fogod kapni az életed, és boldog leszel!
– Bízom benned… és puszilom Anastaziát.
– Átadom, de le kell tennem. Vigyázz magadra, szia!
Mielőtt válaszolhattam volna, lecsapta rám a telefont.
Tehát tényleg igaz. Eddig szinte remélni sem mertem, hogy valaha még lehet családom, nemhogy még egy bátyám is. Josh mindig is rajongott volna az ötletért – bár ő csakis addig örült volna, míg próbálkozunk azzal, hogy babánk legyen, ugyanis a gyerekeket nem bírta annyira. Ám most áldottam a sorsot, hogy annyi éven keresztül is képes voltam ellenállni az örökös unszolásának. Milyen szerencse! Sosem bocsátottam volna meg magamnak, ha mégis beadom a derekam.
– Hé, húgi! Ha meggyőződtél arról, hogy nem vagyok szélhámos… húsz perc múlva kezdődik a Lakers meccs! – Hallottam odalentről a vidám férfihangot.
Mosolyogva mentem el zuhanyozni, miközben azt figyelgettem, hogy minden olyan fura… Olyan volt ebben a házban lenni, mintha álmaim otthonában lennék.
A zuhany után lementem a nappaliba, ahol a hatalmas plazma tévé már bekapcsolva mutatta a sportkommentátort, amint vidáman meséli, mennyi esélye van az L.A. Lakersnek a Chicago Bulls ellen.
Egy melegítő nadrágban és hosszú ujjú pulcsiban ültem le James mellé, majd az ölembe vettem a pattogatott kukoricát. Semmit nem értek a sporthoz, a kosárhoz sem konyítok semmit, de jól esett Jamesszel együtt háborogni minden elbaltázott dobásnál.
– Nekem is hagyjál, hékás! – Nevetett fel, miközben egy hatalmas marék kukoricát tömött a szájába.

Én is vele nevettem, majd a félig üres tálat ott hagytam neki, s kimentem a konyhába újabb adag nasit készíteni. Beállítottam a mikrót, majd az ajtóból figyeltem James ide–odacikázó tekintetét, amint a meccset bámulja. Teljesen beleveszett a játék pillanataiba, észre sem vette, hogy őt nézem. Úgy éreztem, akár a féltestvérem, akár nem – boldog vagyok, amiért itt van. És azért is boldog vagyok, hogy én itt lehetek. Azért, hogy itthon lehetek.

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése